Pirovics Árpád 1960-ban érettségizett öregdiák gimnáziumban elhangzott beszéde a Magyar Hősök és Mártírok Emléknapja alkalmából, 2013. május 27-én, a VMG és a VDSz közös megemlékezésén:    

Tisztelt megemlékező Honfitársaim! A VDSz 2012/13. évi programjára és lelkiismeretünk szavára hallgatva itt állunk az Iskolánk előcsarnokában elhelyezett két emléktábla előtt, hogy megemlékezzünk és fejet hajtsunk, Hőseinkre és Mártírjainkra gondolva.A hősök emlékünnepének eredete egy 1917:VIII. törvénycikkre vezethető vissza.   IV. Károly magyar király kezdeményezésére 1917 .  tavaszán az országgyűlés elfogadtaa háborúban küzdő hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917:VIII. törvénycikket. A törvénycikk rendelkezik, hogy:„… Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökítse meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” Ekkor mondták ki először, hogy „nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni". Másfél évvel az első világháború kitörése után felmerült a szervezett formában történő tisztelgés. Akkor, amikor egyre sűrűbben érkeztek meg az otthonokba hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések, azt is kezdeményezték, hogy minden település emlékművet állítson, az elesettek nevével.    

                                                                                   

A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget. 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Napjáról, de ezt követően a diktatúra végleg eltörölte.
A következő megemlékezésre csak 45 évvel később kerülhetett sor. 1990-től kezdve ismét évente – május utolsó vasárnapján – megrendezésre kerül a Magyar Hősök Napja. 2001-ben az Országgyűlés, a LXIII. törvényben rendelkezett a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepének nyilvánította május utolsó vasárnapját

Mi is igaz szívvel emlékezünk Iskolánk hőseire és mártírjaira.

Sajnos, történelmünk során áldozatok sokaságával vert sorsunk - nem tartozunk a szerencsés nemzetek közé, ha csak az I. világháborús vérveszteségünkre gondolunk és annak következményére, Trianonra, amikor elvesztettük országunk és népünk kétharmadát. Nem tudunk még egyolyan országról, "melyet saját nemzete vesz körül".
Nemzetünknek megadatott, hogy végignyargalt rajtunk nácizmus és kommunizmus. 
Nekünk a mai napig kijut az ellenünk acsarkodókból. Talán a magyarok tehetsége kelt ily félelmet bennük, ezért akarnak múltidőben beszélni rólunk?  "Kedves"európai csaholók, gondoljatok arra, hogy milyen tragédiáktól mentettünk meg benneteket: - megállítottuk azon csapatokat, melyek ha eljutnak hozzátok, nem így állnátok - gazdagságotok jelentős része Isztambulban lenne és most mint múzeumi tárgyakat csodálhatnátok, persze turistaként!             Tisztelt Emlékezők!

Igaz magyarjaink - és itt most nemre, fajtára és felekezetre való tekintet nélkül gondolok rájuk - történelmünk során bebizonyították, hogy "egy nemzet fiainál sem alábbvalók", sőt még az igaztalan harcban is helytálltak, lettek hazánk hősei, mártírjai.

1925 óta - a háborúinkban elesett hősök, katonák emléknapja május utolsó vasárnapja - rájuk gondol most a Haza, amelyért feláldozták életüket - még ha az sokaknak értelmetlennek tűnt -, rájuk emlékezik az ország és az egész magyarság. Volt idő, nem is oly' rég, amikor tiltották, büntették az emlékezést.

Csak néhány adat arról, hogy az I.Világháború kapcsán tulajdonképpen miről kell megemlékeznünk: az 1914 - '18 között vívott háborúban a történelmi Magyarország területéről közel 4 millió ember vonult harcba, Magyarország embervesztesége halottakban 660 ezer főre tehető;  a 800 ezer súlyos sebesülthöz még hozzá kell adni, akik az elszenvedett sérülések következtében munka- és keresőképtelenné váltak. Ezek csak számok, melyek mögött emberek és családok millióinak szenvedése húzódik.                                                                                                                                                                                                                                                                                          

Iskolánk, az 1871. évi megalakulása óta számtalan kiváló hazafit bocsátott ki falai és szellemi karjai közül. Az Első Világháború hatása alól sem tudta kivonni magát, tanáraink közül többen tényleges katonai szolgálatot teljesítettek, nem egy közülük hősi halottként tért vissza. A diákok hősi halottainak száma elérte a 36 főt.

A Tanácsköztársaság 133 napja csak gyarapította mártírjaink számát, leverése után, az úgynevezett rend helyreállítása is hozott némi áldozatot.

II.Világháború nemzetünk számára minden tekintetben tragédia - nincs olyan család, amely ne lenne valamilyen formában érintett. Gondolhatunk a kezdetére, gondolhatunk a tényleges háborúra, gondolhatunk a befejeztére és az utána következett, úgynevezett konszolidációs időszakra.

Jóformán ki sem keveredtünk a német megszállásból, máris a szovjet megszállásban találtuk magunkat. Meg kell említenem a háború utáni két diktátort, Rákosi Mátyást, a szovjet hatalom talpnyalóját, a magyar nép nyomorgatóját, aki az ÁVH segítségével irtotta hazafijainkat és tette őket mártírokká, valamint Kádár Jánost, akit szintén a szovjet terror ültetett nyakunkra - ő a Forradalom megtorlásában a "gyilkos irányító" szerepét vállalta.

Ami a háború befejezése után következett az nemcsak az újjáépítésről szólt, szólt a terror szinte minden formájáról, beletorkolva az '56-os Forradalomba.

Iskolánk igazgatói székét 1941-ben Hittrich József foglalta el - kiváló képességű humanista, aki a Főváros ostroma előtti és alatti hetekben 22 zsidó embert bújtatott az igazgatói lakásában. Ezzel a cselekedetével megmentve életüket. Neve, feleségéével együtt a Dohány utcai zsinagóga Igazak Falán megtekinthető!
           
Tisztelt Emlékezők!

A teljesség igénye nélkül, emlékezzünk az '56-os áldozatainkra!
Tudomásunk van a Forradalom áldozatai közül az akkor 16 éves Hegyesi Károly Lászlóról, aki a Fiumei úti Nemzeti Sírkert 21-es parcellájában nyugszik és az akkor 14 éves Tagányi Zsoltról,aki a Farkasréti temetőben nyugszik.  Mindketten a gyáva, "rendfenntartó" szovjet fegyvereknek estek áldozatául.
 
Emlékezzünk Péch Zoltán tanár úr Géza fiára - az Eötvösbe járt -, aki a 301-es parcellában a többi kivégzett társaságában alussza örök álmát! Ezt, azért tartom említésre méltónak, mivel Péch tanár úr, fia elvesztése után is hősies tartásával bejárt tanítani, mutatott kollégáinak és nekünk is emberségből példát.
                                     
Talán nem vívom ki nehezteléseteket, ha egy kis személyes érintettséggel hozakodom elő:

Mi 1956-ban kezdtük koptatni a már rég' eltűnt padokat. Osztálytársamról, Szalay Tivadarról szeretnék megemlékezni. Szalay Tivadar november 5-én a Kisfaludy utcában elbúcsúzott szüleitől, azzal, hogy visszaviszi fegyverét a Horváth Mihály téri csoporthoz. Eltelt a hatodika. Édesapja 7-én keresésére indult, a Nap utca sarkán egy szembejövő férfi szólította meg, ismerte őt: "maga a Szalay apja? Igen volt a válasz. Akkor menjen és temesse el a fiát, mert két napja ott fekszik holtan a baptista templom előtt!" Amikor odaért már egy fehér virág volt Tivadaron. November 6-án  reggel a Vajdahunyad utcába beforduló szovjet páncélozott, gumikerekű harckocsi lövés-sorozata a fél arcát elvitte, ezzel azonnali halálát okozva. Először a  nem messzi Pap-gödör (ma Molnár Ferenc tér) szélére temette a kétségbe esett apa a fiát. November 23-án kapták meg az engedélyt a hivatalos temetésre; másodszor a Kerepesi úti - ma Fiumei úti - Temető 21-es parcellájánál vett búcsút a család a halottjától. A sírkőre az a mondat került, amivel édesanyja álmában elbúcsúzott: "Anyukám, el kell mennem!" Valamikor a '60-as évek közepén értesítést kapott a család, hogy a parcellát "elsimítják"', gondoskodjanak a holttest áttemetéséről. Harmadszorra Rákoskeresztúron, édesapja mellett kapott örök nyughelyet. Tivadar egy jobb jövő reményében harcolt, bizakodom, hogy nem hiába! Háromszori áttemetés után, talán sírfelirata is ezt jelzi - Vörösmarty örök érvényű szavaival:

"Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt,
S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi rá"

Nehéz ezeket elmondani azoknak az iskolatársaimnak és tanáraiknak, akik akkor nem szenvedték meg az események sorozatát. Azért mondom ezt ilyen tétovasággal, mert az akkortájt még nem élőkkel beszélgetve, sokszor hitetlenkedve hallgatják az általam megtapasztalt események megtörténtét.

Tisztelt Emlékezők!

Örök dicsőség és hála Hőseinknek és Mártírjainknak!
                                                                                                        
 
                                                                                                       

"Őseidnek gyökeréhez,
nemzetednek szent hitéhez,
Testvér, ne légy hűtlen soha!"
"Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha! "
                                                                                                       
Pirovics Árpád József

 Pap tanár úr és a kórus nyitja meg az emlékezést

Fehér inges diákjaink az aulában hallgatják a kórust

Az emléktábla előtt Pirovics Árpád elmondja a beszédét, a VDSz vezetősége készül a koszorúzásra

Az iskolavezetés, a diákok, és a volt diákok közös szalaggal emlékeznek.